MUNKÁK / SOCIUM

Az Azerbajdzsáni Köztársaság elnökének, Hejdar Alijevnek a május 9-ei Győzelem Napja megünneplésének tiszteletére rendezett ceremónián elhangzott beszéde - Baku, 2001. május 9.


Drága Veteránok!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szívélyesen köszöntöm Önöket, az azeri népet, Azerbajdzsán minden állampolgárát a Győzelem Napja alkalmából, a német fasizmus felett aratott győzelem 56-dik évfordulóján. Kívánok Önöknek, az azeri népnek, Azerbajdzsán minden állampolgárának békét, nyugalmat, jólétet!

A Győzelem Napja a világ minden országa számára jelentős esemény. 1945. május 9-én győzelmet arattunk a német fasizmus felett, véget vetettünk a borzalmaknak, amelyeket a fasizmus okozott az emberiségnek, és amelyeket még okozhatott volna. Ezért ünneplik ezt a napot a világ minden sarkában. Azok az országok, amelyek második világháborúban harcoltak a német fasizmus ellen, sőt, azok az emberek, országok, államok, amelyek nem vettek részt a II. Világháborúban, jól tudják, hogy ha Zsukov marsall, aki abban az időben a Szovjet hadsereg németországi katonai hadműveleteit irányította, és bajtársai 1945 májusában nem írták volna alá a német-fasiszta erők kapitulációjáról szóló jegyzőkönyvet, akkor a fasizmus az egész világot behálózta volna.

Mindannyian jól tudjuk, hogy mennyi tragédiát okozott a fasizmus a világban, mennyi szerencsétlenséget hozott az emberekre. A II. világháborút éppen az robbantotta ki, hogy világszerte ellenérzéssel tekintettek a német fasizmus és a hitleri hadsereg uralkodó szerepére. Ismeretes, hogy a német hadsereg nagyon rövid idő alatt Európa számos országát elfoglalta, majd a Szovjetunió ellen indult, vagyis egy olyan ország, olyan nép ellen, amelynek hazaszeretete - katonai szempontból, az esélyek szempontjából, hogy lakói mennyire képesek megvédeni a hazájukat - nagyon veszélyes volt a németek számára. A háború nagyon nehéz volt. A második világháború elragadta egész Európát, sőt, nem csak Európát, hanem más kontinenseket is. Tudjuk, hogy a Távol-Keleten Japán csatlakozott ehhez a háborúhoz. Néhány, fasiszta állammá vált európai ország szintén csatlakozott a harcokhoz. Ugyanakkor az emberek élni akarása, az emberiség összefogása - a hasonló fenyegetések megelőzése érdekében - megteremtette a német fasizmus feletti győzelem alapjait. Ily módon a XX. században az egész világ, az egész emberiség megmenekülhetett ebből a tragédiából.

A Szovjetunió döntő, és vezető szerepet játszott a fasizmus leverésében, a német hadsereg felett aratott Győzelemben. A hitleri hadsereg katonai alakulatai hirtelen, megsértve a Szovjetunió határait és intenzív támadásba kezdve, végül elfoglalták annak Európához tartozó területeit.

A hitleri hadsereg már egészen közel ért Moszkvához. Sztálingrádban nem az életért, hanem a halálért folytak a csaták. Hitler csapatai elérték a Kaukázus hegyeit, és a történelemből mindannyian jól tudjuk, hogy a Kaukázus és Azerbajdzsán, különösen Baku elfoglalása Hitler katonai stratégiájának egyik legfőbb iránya volt. Ugyanakkor a patrióták, és az unióba, vagyis a SzSzKSz-be tartozó országok, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia, valamint Franciaország (annak ellenére, hogy az ország megszállás alatt állt) együttes erőfeszítései eredményeként, a német fasizmust, a hitleri hadsereget szétverték. Ma büszkén mondhatjuk, hogy a Győzelem elérésében Azerbajdzsán népe, az Azerbajdzsáni Köztársaság is szerepet játszott, méghozzá nagy szerepet. Abban az időben kb. 600 ezer azerbajdzsáni katonát mozgósítottak, akik hősiesen harcoltak, bátorságról tettek tanúbizonyságot, és bebizonyították, hogy milyen mértékű erkölcsi, fizikai jellemzőkkel, hazafias érzelmekkel rendelkeznek Azerbajdzsán fiai. Ebben a háborúban bizonyítottuk hősiességünket, és ma tisztelettel adózunk a Szovjetunió Hőse címet kiérdemlő honfitársaink előtt.

Ma Azerbajdzsán hősies fiának sírjánál gyűltünk össze, egy hadvezérnek, a Szovjetunió kétszeres hősének, Azi Aszlanovnak a sírjánál, aki a háború kezdetétől és annak legvégéig az első vonalban, a fronton harcolva tett tanúbizonyságot hősiességéről. Nem véletlenül állunk itt. Azért nem véletlen ez, mert a Győzelem 56-dik évfordulójára emlékezve itt, a legmagasabb rendű hősiességet bizonyító Azi Aszlanov generális sírjánál, kifejezzük érzéseinket, mély tiszteletünket és hódolatunkat Azerbajdzsán minden bátor fia felé, a Haza védelmében tanúsított hősiességükért. Ezzel együtt, fejünket lehajtva itt, Azi Aszlanov sírjánál, meghajlunk az összes, a Nagy Honvédő Háborúban, a II. világháborúban elesett honfitársunk emléke előtt.

Azerbajdzsán számára a német fasizmus felet aratott győzelem különös jelentősége abban áll, hogy abban az időben, amikor Azerbajdzsán polgárai, bátor, hősies fiai a fronton harcoltak, köztársaságunk olajat termelt ki, kőolajtermékeket állított elő, amelyek a háborúban aratott győzelem biztosításának legfontosabb eszközei voltak. Az olajkitermelő telepeken éjjel-nappal folyt a kőolajtermelés, a kőolajtermékek gyártása. Minden akadály nélkül ment a frontra. Ma, a filmhíradó egyes kockáit elnézve, egyrészről csodálkozunk ezen a hihetetlen hősiességen, másrészről büszkék vagyunk, hogy Azerbajdzsán a katonák fronton tanúsított hősiességének, valamint a hátországban dolgozó emberek önfeláldozásának köszönhetően, nagymértékben hozzájárult a Győzelemhez. A II. világháború nem a lovasság vagy a gyalogság háborúja volt. Ez a háború a technika, a tankok, a páncélozott járművek háborúja volt. A vadászgépeké, a bombázó repülőgépeké. Ugyanakkor, ha nem lettek volna a kőolajtermékek, akkor mindez a technika nem működhetett volna, és nem biztosították volna a Győzelmet. Abban az időben a Szovjetunióban kitermelt kőolaj több mint 70 %-át Azerbajdzsán, Baku adta, és a Kaszpi-tengeren keresztül jutott a frontra.

Képzeljék el, hogy a hitleri hadsereg egységei a Kaukázusban állomásoztak, és elérték Dagesztán határait, meg akarták támadni Bakut. Tudjuk, hogy a hitleri haderő néhány repülőgépe megjelent Azerbajdzsán felett. Már az egész világ tudja, hogy a Hitler születésnapjára készített nagy tortán Azerbajdzsán térképe volt látható, rajta pedig megjelölve Baku városa. Abban az időben azt beszélték, hogy, ha Hitler el tudja foglalni Bakut, akkor ők nyerik meg a háborút. Ebben van igazság, hiszen Sztálingrád rettenetes körülmények között kegyetlen harcot vívott. Az Észak-Kaukázus a hitleri csapatok megszállása alatt állt. A tankok, fegyverek, repülőgépek gyártása az Urálban, Közép-Ázsiában és más helyeken folyt, de mindezen technika működésének alapja az olaj, az olajtermékek voltak. Ez volt az oka annak, hogy Hitler annyira igyekezett elfoglalni Bakut, ami nem sikerült neki, mert a hazájukat védő harcosok bátorságról tettek tanúbizonyságot, és a hitleri hadsereg nem tudott betörni Azerbajdzsánba.

Az ezután következő periódus mindenki számára ismert. Az Amerikai Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával való szövetség megkötése, és a hitleri hadsereg elleni második front Európában és Észak-Afrikában történő megnyitása után, 1944-ben elkezdődött a szovjet hadsereg következetes offenzívája.

A szovjet hadsereg nem csak a Szovjetunió határain kívülre szorította ki a hitleri seregeket, hanem, ezzel együtt, szétverte az Európában, többek között Kelet-Európában állomásozó német egységeket, felszabadítva ezeket a nemzeteket.

A háború története nagyon gazdag, sokáig beszélhetnénk róla, de én, néhány dologról említést téve, még egyszer szeretném emlékeztetni önöket, és a következő nemzedékeket arra, hogy milyen szörnyű és nehéz, milyen veszélyes is volt a II. világháború az emberiség számára. Mondhatjuk, hogy a II. világháború, ha összehasonlítjuk más háborúkkal, akkor, méretét és az okozott kárt, az emberi áldozatok számát tekintve, a világtörténelemben vezető helyet elfoglaló háború, a legkegyetlenebb háború volt. A fasiszták a megszállt területeken mindent leromboltak. Csak a Szovjetunió területén 27 millió ember halt meg a harcokban. Az Azerbajdzsánból a frontra távozó 600.000 emberből 300.000 nem tért haza. Mindannyian tanulnunk kell ebből, le kell vonnunk a következtetést.

Igaz, hogy a II. világháború után nem voltak nagy háborúk, de a világ különböző pontjain lokális harcok folytak. Sajnálatos, hogy azok, akik ezeket a harcokat folytatták, vagy azok kezdeményezői voltak, nem tanultak a II. világháború eseményeiből.

A világ néhány régiójában ma is katonai konfliktusok zajlanak. Ezek egyike a Kaukázus, pontosabban annak déli területei. Egyebek között az Azerbajdzsán irányában tanúsított örmény agresszió, az azerbajdzsáni földek 20 %-ának elfoglalása. Ugyanúgy, ahogyan a német fasiszták, ahogy Hitler is mindent lerombolt a megszállt területeken, úgy az örmények is ezt tették Azerbajdzsánban. Mindaz, amit az emberek évszázadok alatt felépítettek, romokká változott. Városok, települések, iparvállalatok, tanintézmények, mondhatjuk úgy, hogy 100-200 év munkája eredményeként létrejött városok, települések semmisültek meg. Az örmény megszállók semmiben sem különböznek a hitleri hadseregtől, a német fasizmustól. Ezért mondom, hogy néhány államnak, országnak és népnek még okulnia kell a II. világháborúból.

Azerbajdzsán elfoglalt területei fel lesznek szabadítva, az ország területi egysége helyre lesz állítva. A szülőhelyükről elűzött honfitársaink vissza fognak térni földjeikre, de ez csak a dolog egyik része, amit el kell érnünk és el is fogjuk érni. A második rész abban áll, hogy újra fel kell építeni az életet ezeken a lerombolt területeken, meg kell teremteni az emberi élethez szükséges feltételeket. Azerbajdzsán sorsa a XX. sz. végén nagyon nehéz és kegyetlen volt, amilyen kegyetlen ma is, de, ezzel együtt, optimistán tekintünk a jövőbe.

Mondhatjuk, hogy Hitler és hadserege a II. világháborút a világ leghatalmasabb hadi-technikai potenciálját összegyűjtve kezdték, de vereséget szenvedtek, megsemmisítették őket. A fasizmus tragédiaként, pestisként marad meg az emberek emlékezetében. Az emberiség soha többé nem engedi meg a fasizmus térnyerését. Azokról, akik a világ különböző részein háborút folytatnak, és akik Azerbajdzsán ellen agressziót hajtottak végre, azt szeretném mondani, hogy tudniuk kell, soha nem kaphatnak igazolást tetteikre. Ne gondolják, hogy a Susa elfoglalása miatti ünneplés örökké fog számukra tartani! Nem! A sok évszázados történelem már fel tud mutatni ilyen eseményeket. Mindenki tudja, hogy az agresszort mindig meg kell büntetni. Az agresszornak mindig meg kell kapnia büntetését. Azok, akik állati módon gyilkoltak embereket, romboltak le kórházakat, iskolákat és házakat, meg kell kapniuk, és meg is kapják büntetésüket.

Ma egy csoport veterán jött el ide közénk. Ők társadalmunk legtiszteletreméltóbb tagjai, akik életüket kockáztatták, tűzbe vetették magukat, golyók között meneteltek. Sokan meghaltak közülük. Azok pedig, akik nem estek el, megsebesültek, sok nehézséggel küzdöttek meg. Milyen nagy boldogság számunkra, hogy ezek az emberek ma közöttünk vannak, élnek és egészségesek. Adja az Isten, hogy örökké éljenek! Ezért a veteránjainkra külön figyelmet kell fordítanunk, mindig tisztelnünk kell őket, soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mit tettek a haza védelmében, a fasizmus felett aratott győzelemért. Nem csak a háború veteránjairól van szó, hanem azokról is, akik a II. világháború idején Azerbajdzsánban a hátországban dolgoztak - a munka veteránjairól - mivel én ezt a két dolgot egymással egyenlőnek tekintem.

A veteránokkal való találkozón egyesek azt mondják itt nekem, hogy én visszahoztam számukra az ünnepet. Tudják, én tényleg büszke lehetek erre, hiszen 1991-92-93-ban Azerbajdzsánban tilos volt a Győzelem Napjának ünneplése. Emlékszem, amikor Nahcsivanban dolgoztam, mindig megemlékeztünk erről a napról, találkoztunk a veteránokkal. Ott is sokan vannak, akik harcoltak a fronton, bizonyították hősiességüket. Mi akkor összegyűltünk, de, sajnos, a Népi Front vezetősége, "nagy demokratáknak" nevezve magukat, ellenségekként tekintettek rájuk.

Emlékszem, amikor Nahcsivanban dolgoztam, a Népi Front egyik képviselőjét a Nahcsivani Autonóm Köztársaság miniszterelnökévé neveztem ki. A veteránok elmentek hozzá, ő pedig elzavarta őket, majd azt mondta, hogy úgy gyűlöli a veteránokat, ahogyan a kígyó a mentát. Láthatják, milyen iszonytató, erkölcstelen emberek is voltak ők. Demokratáknak nevezve magukat, természetesen, nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy milyen nehéz volt az 1941 és 1945 közötti időszak Azerbajdzsán számára. Mindez bevésődött a történelembe. Én átéltem azokat az éveket. Most is, amikor néha valahol nincs áram vagy gáz, amikor valamiből nem áll elegendő a rendelkezésre, rögtön botrányt okoznak és "tömegmegmozdulást" akarnak szervezni - ahogy ezt most nevezni szokták.

De akkor én magam is tanúja voltam ennek az életnek, és láttam ezeket az embereket. Mi nem tudtuk, hogy mi az az elektromosság vagy a gáz. Emlékezzenek, a kenyeret is jegyre kaptuk. Azokról beszélek, akik a hátországban voltak. Akik dolgoztak, azok 600 gramm kenyeret kaptak, a nem dolgozóknak, vagyis a családtagoknak pedig 400 grammot utaltak ki. Ezen kívül semmi nem volt, az emberek ezen éltek. Én magam is láttam ezt az életet.

Ezeknek a "demokratáknak" - természetesen nem voltak ők demokraták - az atyáik, nagyapáik átélték ezeket a nehézségeket, védték a hazát, és, sok szenvedést eltűrve, Azerbajdzsánt csodás hellyé változtatták. Hogy lehet nem csak, hogy nem tisztelni ezeket az embereket, de még gyűlöletet is érezni irántuk? Ez azt jelenti, hogy szüleik iránt is ugyanilyen érzéseket táplálnak.

Emlékszem, hogy az itteni veteránok egy része tudomást szerzett arról, hogy május 9-én Nahcsivanban mi megünnepeljük a Győzelem Napját. Mivel nekik nem volt lehetőségük az ünneplésre, ezért eljöttek hozzánk Nahcsivanba. Viszontagságok közepette, repülőgépen érkeztek. Miért? Hogy megemlékezzenek erről a napról. Ez az ünnep mindannyiunk számára drága, és a fiatalságot is ebben a szellemben kell felnevelnünk, hogy számukra is sokat jelentsen. Viszont, mindannyiunk közül, ezeknek az embereknek jelent a legtöbbet ez az ünnep.

Emlékszem, 1993. május 9-én reggeltől készültünk a Győzelem megünneplésére. A városban különböző munkák folytak, meglátogattuk a mártírok sétányát, sok mindent csináltunk. Azután, amikor összegyűltünk a teremben, látom, hogy háborús veteránok egy csoportja érkezett, élén a Szovjetunió hősével, az azóta elhunyt Zij Bunijatovval, hogy velünk ünnepeljenek. És hogy örültek ennek! Láttam, tanúja voltam örömüknek.

Sajnálatos dolog, hogy át kellett élnünk ilyen nehéz időket. Nagyon sajnálom. De ez nem tartott sokáig. Az ilyen idők soha nem tarthatnak örökké. A nép nem engedheti ezt. Nem felejthetjük el történelmünk egy fejezetét sem. Országunk történelmében voltak tragikus időszakok is. Igen, népünk ellen agressziót hajtottak végre, represszióra is volt példa. Innen, Azerbajdzsánból ki lettek telepítve semmiben nem vétkes emberek, szétszakítottak családokat, megöltek ártatlanokat. Ilyen is volt. És ezt sem szabad elfelejtenünk. Soha nem felejthetjük el a II. világháborút, és az embereket, akik közvetlenül részt vettek a fasizmus felett aratott győzelemben. Amíg mi vagyunk, addig Önök is élni fognak, drága veteránjaink, gondoskodni fogunk Önökről, tisztelet Önöknek, Azerbajdzsán legtiszteletreméltóbb embereinek. Ma kevesen vannak jelen Önök közül. Azt mondják, hogy a többiek más körzetekben gyűltek össze.

Drága Veteránok!

Még egyszer köszöntöm Önöket, jó egészséget kívánok mindannyiuknak! Bármennyi nehézséget is éltek át veteránjaink, ugyanannyi akarattal rendelkeznek. Ahogy elnézem, néhányan egyáltalán nem öregszenek. Találkoztam Zojával - az igazi neved Djurra -, de abban az időben mi Zojának hívtunk téged. Azt mondtam neked, te ugyanaz vagy, aki 30 évvel ezelőtt. Ugyanolyan maradtál, amilyen voltál, és én tudom, miért van ez így. Azért, mert ezek olyan emberek, akik nehézségeket éltek át. Az, aki nehéz időket is megélt, mindenképpen megerősödik, jellemesebbé válik. Ha megbetegszik, saját maga harcol a betegségével. Kívánom Önöknek, hogy sokáig éljenek, aktív részesei legyenek a független Azerbajdzsán életének, részt vegyenek az ifjú nemzedék nevelésében. Tudják, hogy a nép, a nemzet, az állam soha nem felejti el azokat sem, akik már elhagyták ezt a világot, és azokat sem, akik még közöttünk élnek. Még egyszer köszöntöm önöket. Jó egészséget mindannyiuknak! Köszönöm.

"Bakinszkij rabocsij", 2001. május 11.