Hejdar Aliyevnek a 2000. január 19-20-án mártírhalált haltak (a jó ügyért elesettek) emlékére rendezett összköztársasági ünnepségen elhangzott beszéde


scotch egg
scotch egg
scotch egg
scotch egg
scotch egg
scotch egg
temp-thumb
temp-thumb
temp-thumb
temp-thumb
temp-thumb
temp-thumb

Kedves Honfitársak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezek a napok a gyász napjai Azerbajdzsán népe számára. A véres januári tragédia 10. évfordulójára emlékezünk. Ma ismét fejet hajtok az azon a szörnyű éjszakán a haza, a szabadság, a függetlenség nevében elhunytak emléke előtt.

1990. január 20. Azerbajdzsán történelmének legtragikusabb napja. Ezzel együtt azon az éjszakán, azon a napon Azerbajdzsán népe az egész világnak példát mutatott hősiességével, bátorságával és önfeláldozásával.

Ezért ezen a napon mindig gyászolni fogunk. Ugyanakkor hatalmas büszkeséget érzünk azért, mert népünk hősies nép, tántoríthatatlan nép, megingathatatlan nép.

Azerbajdzsán népének életében, például a XX. században, nem kevés tragikus esemény történt:

az 1918-ban az örmények által az azerbajdzsáni nép ellen rendezett leszámolások, népirtás. A nép, a nemzet ellen a szovjet hatalom létrejötte utáni repressziók, terror. Az 1937-38-as években a népünk ellen alkalmazott tömeges repressziók. Az 1988-ban az Azerbajdzsán elleni katonai agresszió megvalósítása és fiaink meggyilkolása céljából kialakult hegyi-karabachi konfliktus.

Ugyanakkor, mindezek mellett, az azeri népre mért legnagyobb csapás, a legnagyobb agresszió és terror az 1990. január 20-án történt tragédia. Az általam felsorolt tragikus események, minden olyan tragikus esemény, amelyekre talán most nem emlékszem, egyes személyek, egyes csoportok ellen irányultak, például az 1918-as, örmények által rendezett népirtás. Az örmény-azeri kapcsolatokat mindig az azeri földek elfoglalásának, az azeri nép megsemmisítésének célja jellemezte. A januári események, a januári tragédia viszont minden eddigi tragédiától különbözik abban, hogy ezen az éjszakán a szovjet állam, amelynek uralma alatt álltunk hosszú évekig, a szovjet hatalom és az azeri kommunista hatalom tömeges agressziót hajtottak végre az azeri nép ellen. Az állam, a kormány, a hatalom által a saját népe ellen szervezett agresszió természetesen a legszörnyűbb, legtragikusabb és politikai szempontból különbözik az összes többitől.

Végignézve a történelmet el lehet mondani, hogy a Szovjetunióban a szovjet hatalom létrejöttének pillanatától kezdve, és egészen a januári eseményekig, soha és sehol nem történt hasonló agresszió a saját népünk, saját állampolgáraink ellen. Egy néppel szemben sem. Nem történt egy köztársaság, egy nemzet ellen sem. Ezt ellenünk hajtották végre, Azerbajdzsán népe ellen. Ez nem csak a Szovjetunió felől jövő agresszió és terror volt, hanem az abban az időben egységet képező, és saját népét eltiporni, megtörni igyekvő szovjet állam és az azerbajdzsáni hatalom együttes támadása.

A második világháború után a Szovjetunió egy sor ország ellen követett el agressziót. 1956-ban a szovjet csapatokat Magyarországra vezényelték, mert a magyar nép nem értett egyet a szovjet ideológiával, a saját útján szeretett volna járni. Hogy letérítsék őket erről az útról, és hogy eltiporják őket, a szovjet csapatokat Magyarországra vezényelték, sok vér folyt, a nép áldozatokat hozott. A szovjet ideológia megerősödött.

1968-ban a Csehszlovákiában végbemenő folyamatok a szocialista országok sorából való kilépés veszélyéhez vezettek. Akkor a Szovjetunió kormánya csapatokat vezényelt Csehszlovákiába, megelőzte a mozgolódásokat, megerősítette saját hatalmát.

1979-ben a Szovjetunió nagyszámú katonai egységeket küldött Afganisztánba, azzal a céllal, hogy támogatást biztosítsanak azoknak, akik a szovjet ideológia talaján kívántak kormányt alakítani. Vér folyt.

Miért beszélek erről? Azért, mert ezekben az esetekben a szovjet hatalom, a szovjet állam hasonló agressziót alkalmazott saját hatalmuk megalapozása, megerősítése céljából.

Az azeri nép már több mint 70 éve élt ennek az államnak a részeként, ennek az országnak az állampolgárai voltunk, ennek a hatalomnak az irányítása alatt álltunk. Ez azt jelenti, hogy a mi népünk ennek a hatalomnak, a kommunista hatalomnak a saját népe kellett volna legyen. De ez nem így volt, és egészében véve ez az egész az azeri néphez fűződő kapcsolat eredményének tekinthető. Magától értetődően ez az Azerbajdzsán ellen 1987-1988-ban kezdődött örmény agresszióval volt kapcsolatban.

1987 végén, 1988 elején az örmény hatalom, a nacionalista erők felléptek a Hegyi-Karabach Örményországhoz való csatolásáért. Hasonló kísérletek történtek már a múltban is. 1923-től kezdődően, a Hegyi-Karabachi Autonóm Terület Azerbajdzsán részeként történő megalakulása után, különböző időkben különböző kísérletek történtek Hegyi-Karabach Örményországhoz való csatolása érdekében. Ezek a kísérletek kudarcba fulladtak. Részben, mert az azeri kormány képes volt megvédeni saját köztársaságát, részben pedig, mert a szovjet állam veszélyesnek tartotta az állami berendezkedés megváltoztatását. Ugyanakkor 1987-ben, de lehetséges, hogy korábban is, Örményország elkezdte emlegetni a Hegyi-Karabach Azerbajdzsántól Örményországhoz történő csatolásának kérdését. Azután itt is elkezdődött a mozgolódás, megjelent a kettős mérce fogalma, vagyis a szovjet kormány, a Kommunista párt vezetésének másfajta viszonyulása Azerbajdzsánhoz és más Örményországhoz.

Természetesen abban az időben, amikor a szovjet állam még nagyon erős volt, ha a Szovjetunió vezetése azt akarta volna, akkor megelőzhették volna ezt. Valamint, ha Azerbajdzsán vezetői hűek lettek volna saját népükhöz, hazájukhoz, a földjükhöz, akkor megelőzhették volna ezeket a dolgokat. Azok, akik Moszkvában voltak hatalmon, nem akarták megelőzni, sőt, éppen ellenkezőleg, megteremtették ennek a feltételeit. Az azeri kormány egyszerűen nem tett semmit, és ily módon 1988 februárjában lezajlott a hegyi-karabachi konfliktus. Ezután Azerbajdzsánban kormányváltás történt - látszólag azért, hogy megoldják az örmény-azeri konfliktust, azt itteni vezetés megerősítése céljából. Ugyanakkor az új vezetés nem, csak, hogy cselekvésképtelennek vagy inkompetensnek bizonyult, de az árulás útjára is lépett. Ez az árulás - az azeri kormánynak a saját népe ellen elkövetett árulása, és a Szovjetunió vezetőinek közömbös viszonyulása Azerbajdzsánhoz, én úgy mondanám, hogy negatív viszonyulása, a hegyi-karabachi konfliktust egy háborúvá súlyosbította, és Azerbajdzsán súlyos csapást szenvedett el. Természetesen január 20-a egy nagy láncszemévé vált ennek a politikának, ennek a láncnak.

Valójában a népünk abban az időben állt a saját lábára, hogy megvédje földjeit, szuverenitását. A nép felkelésének fő oka a szovjet kormány vezetőinek Azerbajdzsánhoz történő igazságtalan hozzáállása volt, valamint az, hogy az azerbajdzsáni vezetők nem tettek semmit földjeink, a nemzet, és saját népük védelme érdekében. Mindez felkelésre sarkallta Azerbajdzsán népét, aki megmutatta erejét. A nép kiment a terekre. A nép kiment az utcákra.

Hogy megbüntessék a népet, hogy megtörjék, és ily módon Örményország javára megoldják a Hegyi-Karabach kérdését, Azerbajdzsánra csapást kellett mérni, és ez a csapás célba ért. Katonai agressziót követtek el Azerbajdzsán ellen. Azerbajdzsánra fizikai csapásat mértek. Azerbajdzsánra politikai csapást mértek. Ebben a bűnös a Szovjetunió és Azerbajdzsán vezetése volt. A ma itt feltárt dokumentumokban minden világosan le van írva.

A tisztelt értelmiségnek ezen a ceremónián fellépő képviselői, a mártír anyja, a mártír lánya, emberek, akik azon az éjszakán, január 20-án megsérültek, nagyon őszintén beszéltek itt most előttünk. Elmondom Önöknek, hogy ennek az estének az elejétől, egészen idáig nagyon fojtogató érzések keringenek bennem, és úgy gondolom, önökben is. E történelmi krónika megtekintésének, ezen szörnyű események és gondolatok felelevenítésének, és az itt elhangzott szavaknak nagy hatásuk van. Ezért vagyok nagyon felindult és ezért beszélek telve indulatokkal. Egészében ennek az estének az éppen ilyen formában történő lefolytatását én a történelmünk, nemzetünk, és népünk iránt érzett határtalan szeretet megnyilvánulásának tartom. Hálás vagyok mindenkinek, aki előkészítette ezt az estét, és mindenkinek, aki ma itt fellépett előttünk. Ennek nagyon nagy politikai, erkölcsi és morális jelentősége van.

Mi soha nem feledhetjük, és soha nem ferdíthetjük el történelmünket. A történelem az történelem, és olyannak kell azt megírni, amilyen valójában, és egyik nemzedékről a másikra hagyományozni.

A tragikus januári éjszaka óta tíz év telt el. Ez alatt a tíz év alatt Azerbajdzsánban gyermekek születtek. A gyermekek, akik épp most tízévesek, 1990-ben születtek. Azon a januári éjszakán 135-136 azeri állampolgár halt mártírhalált, sokan megsebesültek. Ugyanakkor azon az éjszakán több mint 500 gyermek született Azerbajdzsánban. A népünk él, a nemzetünk él, növekszik, fejlődik és semmilyen agresszió, semmilyen terror, semmiféle árulás nem állíthatja meg népünk fejlődését.

Élő tanúi vagyunk azoknak a napoknak. A tízéves gyermekek csak tőlünk hallhatnak erről. Még a húszéves fiatalok, akik akkoriban tízévesek voltak, talán nem fogták fel, és nem is tudták felfogni a történteket.

Ezért az idő múlásával emlékeznünk kell történelmünk dicsőséges és sikeres időszakaira ugyanúgy, ahogy annak tragikus pillanataira, átadva azokat nemzedékről-nemzedékre. A január 20-ai tragédia és az azokban a napokban a nép által tanúsított hősiesség, bátorság és egység mindenki számára például kell, hogy szolgáljon. A ma és a jövő nemzedékeinek egyaránt. Mindenkinek tanulnia kell ezekből az eseményekből.

Az itt bemutatott dokumentumokból, előadásokból, filmekből látható, hogy milyen nehéz helyzetben volt Azerbajdzsán azon a január 19-ről 20-ra virradó éjjelen, és azután 20-21-én. Amikor Azerbajdzsánba, egy olyan városba, mint Baku, annyi hadtestet, páncélozott gépet, tankokat, embereket vezényelnek, akkor senki nem lehet nyugodt. Abban az időben Bakuban, de nem csak Bakuban, hanem egész Azerbajdzsánban pánik uralkodott. Mit mutatott meg az akkori események mai elemzése? Azt, hogy a nép nagy áldozatokat hozott, de nem tört meg, nem hajlott meg. Ugyanakkor a nép vezetői árulók maradtak.

Tételezzük fel, hogy egy valaki számára kedves ember elhunyt. A szerettei, a rokonok, barátok, munkatársak mindenképpen elmennek a temetésére, a halotti torra, megosztják a fájdalmukat az egész családdal. Agressziót hajtottak végre az azerbajdzsáni nép ellen, népünk súlyos veszteségeket szenvedett. A nemzet, a nép, egymással összefogva fejezik ki ezen tragédia okozóival szemben érzett gyűlöletüket, elkísérik utolsó útjukra a mártírokat. Ugyanakkor Azerbajdzsán vezetői távol maradnak ettől, futnak, menekülnek. Már egyedül ez a tény is szemléletesen mutatja, ki kicsoda.

A képviselők egy csoportja, nagy akadályok leküzdése árán, összehívta a Legfelsőbb tanács ülését. A kiemelkedő azerbajdzsáni költő Bahtijar Vagabzade (aki egész életében egy gyűlésen sem vett részt, mivel mindig verseket írt, és fejlesztette Azerbajdzsán költészetét, akinek semmi tapasztalata nincs ebben az ügyben, de félelmet nem ismerő szíve van, és szereti népét), sem maradt kívül az eseményeken, semmitől nem ijedt meg. Mindig bátran nézett az emberek arcába, soha, senkit nem árult el.

Ugyanúgy, ahogyan az elhunyt Ismail Sihli és az értelmiség többi képviselője. Itt ma megmutattuk önöknek a felvételeket, sajnos nem minden őrződött meg. Ugyanakkor a látottak teljes mértékben tükrözik, ki kicsoda. Hogy történhetett, hogy Bahtijar Vagabzade költő, Ismail Sihli író, és az értelmiség többi képviselője, vagy a Legfelsőbb tanács képviselőinek csoportja össze tudtak gyűlni és meg tudták vitatni a dolgokat, amíg Azerbajdzsán vezetői elbújtak, elfutottak? Ezzel ezek a vezetők minden jogukat elvesztették a nép irányítására.

Az azon az ülésen elfogadott rendeletek és felhívások, amelyek itt is elhangoztak, történelmi jelentőséggel bírnak. Nagyra kell ezt értékelnünk. Személyesen én ezeket a dokumentumokat így értékelem. Ugyanakkor, amikor néhány nap elteltével ezek az emberek, akik elfutottak, és elrejtőztek, újra visszatértek a hatalomhoz Azerbajdzsánban, mindezek a dokumentumok el lettek felejtve, félretették őket, mindent eltüntettek a nép szemei elől. Ma ezzel kapcsolatosan is láthattunk konkrét tényeket, nincs rá szükség, hogy megismételjük azokat.

Ha január 20-án a Szovjetunió kormánya és az azerbajdzsáni vezetés együtt követték el az agressziót az azerbajdzsáni nép ellen, akkor azután mindkét oldal igyekezett ezt igazolni. Moszkvában olyan hangulat uralkodott, mintha mi sem történt volna. Azerbajdzsánban az egyik elfutott, a másik a helyére ült, ily módon a népről megfeledkeztek, és elfelejtkeztek a tragédiáról is, minden el lett felejtve, következésképpen igyekeztek ezt az egész kérdést elfelejteni. Az árulók, az emberek, akik elvesztették jogukat az ország vezetésére, ismét a vezetői székekbe ültek, a sajt személyes érdekeiket ismét a nép érdekei elé helyezték. Mindez történelmi valóság.

Ugyanakkor ma büszkék lehetünk arra, hogy a mi népünk, megismétlem, hősiességet és bátorságot tanúsított.

Nem lehet indulatok nélkül nézni ezeket a filmkockákat, mártírjaink temetési szertartását. Számomra úgy tűnik, hogy Azerbajdzsánban még soha nem volt ilyen lenyűgöző temetési szertartás, ahol ennyi ember lett volna. Nagy elismerést érdemel Allahsukur Pasazade ul-islam sejk akkori tevékenysége is - a Gorbacsovhoz intézett felhívása, és az ehhez a kérdéshez való hozzáállása, vagyis a gyűlölete a bűnök elkövetői iránt, valamint a temetési szertartások lefolytatása. Ahogy mondják, az azerbajdzsáni hatalom vezetésének minden ágának vezetői kimaradtak az eseményekből. Láthatják, nem létezik nagyobb erkölcsi bűn, mint az árulás.

A nép viszont semmitől nem ijedt meg. Nem féltek, hogy ezek a tankok megölhetik őket. Az Azadlig téren, az összes utcán, egészen a Nagornij parkig, rengeteg ember volt.

Én akkor nem voltam Azerbajdzsánban, de rögtön kifejeztem álláspontomat. Tudniuk kell, hogy beteg voltam. Kórházban voltam, aztán pedig egy Moszkva melletti szanatóriumban rehabilitáción vettem részt. Ettől eltekintve eljöttem a gyermekeimmel együtt, és kinyilvánítottam a véleményemet. Semmi többet nem tudtam tenni, ma viszont hálás vagyok azoknak az azerbajdzsáni állampolgároknak, azoknak az embereknek, akik nagyon helyesen választották ki a mártírok sírjának helyét, és a Nagornij parkban temették el őket, és ma itt határozottan kifejezték a múltbéli árulással szembeni érzéseiket.

1818-ban az örmények által kezdeményezett mészárlás eredményeként temetőt hoztak létre, ahova az embereket temették. 1930-ban ezt megsemmisítették, létrehozták a Nagornij parkot, és felépítették a Kirov emlékművet. A történelem igazsága abban rejlik, hogy az abban az időben ezen sírok ellen elkövetett árulást most lelepleztük, és újra mártírok lettek itt eltemetve.

Kötelességemet teljesítve ezeknek az eseményeknek a kezdetétől - 1990. január 21-től mostanáig - azon dolgoztam, dolgozom és fogok dolgozni, hogy feltárjam azokat. Mindent megteszek annak érdekében, hogy a bűnösöket felelősségre vonjam, és senki nem fogja tudni kivonni magát a felelősségre vonás alól a bűntett miatt, amelyet a néppel szemben követett el. Ha fizikailag el is tud futni, a történelem szemében akkor is bűnös marad.

A szívemben mindig élt a remény, hogy létrehozok egy "Örökmécses" emlékművet a Mártírok sétányán. Azerbajdzsán elnökeként ez is a kötelességeim közé tartozik. Ma egy kis megnyugvást találok abban, hogy teljesítettem ezt a kötelességemet, és valóban, ahogy itt elhangzott, ez a hely az eskü, a hit helyévé, a legméltóbb szentéllyé vált. Már néhány napja látjuk, ahogy az emberek a szívük szavára hallgatva virágokkal a kezükben meglátogatják ezeket a sírokat, fejet hajtanak az "Örökmécses" előtt, a sírok előtt. Hiszem, hogy ez a hely ezután is a fiataljaink eskütevő helye marad, a nép, a nemzet, a föld, a haza iránti hűségeskü helye. Ezzel együtt - az új családokat alapító fiataljaink egymásnak tett hűségesküjének helyszíne.

A tragédia egy lökést adott az országunkban végbemenő folyamatok lezajlásának. Azerbajdzsán elnyerte állami függetlenségét. Már kilencedik éve, hogy az azeri nép a saját, önálló államában él.

A mindennapokban rengeteg nehézséggel, problémával találkozunk. Mindannyian szenvedünk földjeinknek az Egyesült Örmény Hadsereg általi elfoglalásának problémájától, a több mint egy millió embernek ezekről a földekről való elűzésétől, és attól, hogy ezek az emberek azóta is sátrakban élnek. Vannak más problémáink is, de túléljük ezt a nehéz időszakot. Az elfoglalt földeket felszabadítjuk, polgáraink visszatérnek gyökereikhez, Azerbajdzsán szuverenitása biztosítva lesz, mivel ma Azerbajdzsán egy független állam, és semmilyen más államnak nem áll jogában agressziót elkövetni Azerbajdzsán ellen.

Mártírjaink legnagyobb emlékműve maga Azerbajdzsán szuverenitása, a független Azerbajdzsán, a jogállam, a demokratikus és világi Azerbajdzsáni Állam, és a jelenleg Azerbajdzsánban zajló pozitív folyamatok. Nyugodjanak békében mártírjaink, de ne csak január 20-a mártírjai,, de a fiaink is, aki mártírokká váltak a Hazáért, a szülőföldért vívott mészárlásban, mivel az ő álmaik, reményeik valóra váltak - Azerbajdzsán elnyerte az állami függetlenséget.

Ma itt, a mártírjaink emlékműve előtt esküszöm, hogy senki és soha többé nem törhet Azerbajdzsán függetlenségére, soha nem leszünk ennek vagy annak az államnak a csatlósai. Azerbajdzsán állami függetlensége a ránk nyomást gyakorló nehézségek ellenére élni és fejlődni fog. A független, demokratikus Azerbajdzsán, a jogállam, a világi Azerbajdzsáni Állam mártírjaink fenséges emlékművévé fog válni.

Még egyszer szeretném kifejezni hálámat azoknak, aki előkészítették ezt az estét, és minden itt felszólalónak. Isten nyugosztalja mártírjaink lelkét!

Az orosz nyelvű szöveg magyar nyelvű fordítása a "Bakinszkij rabocsij" c. újság 2000. január 20-án megjelent száma alapján készült.