Az Azerbajdzsáni Köztársaság Elnökének, Hejdar Alijevnek az Amerikai Egyesült Államok államtitkárának, Colin Powellnek, az Azerbajdzsáni Köztársaság és az Örmény Köztársaság elnökének, valamint az EBESZ Minszki Csoportja Társelnökeinek közös találkozóján elhangzott beszéde. Key West, 2001. április 3.

Tisztelt Powell Államtitkár Úr!

A Minszki Konferencia Tisztelt Társelnökei!

Tisztelt Résztvevők!

A Média Tisztelt Képviselői!

Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt hálámat szeretném kifejezni Önnek, Államtitkár Úr, az Amerikai Egyesült Államokba történő meghívásért. Köszönöm az Egyesült Államok közigazgatásának, Key West város vezetőségének, és a találkozó minden szervezőjének a vendégszeretetet és a munkánkhoz biztosított csodálatos körülményeket.

E találkozó különlegessége abban rejlik, hogy az EBESZ Minszki Csoportja elsőként gyűlik össze ebben a felállásban, amikor az EBESZ Minszki Konferenciája Örményország és Azerbajdzsán elnökeivel és a többi résztvevővel együtt, közösen szeretnék megvitatni az örmény-azeri, a hegyi-karabahi konfliktus békés rendezésének kérdését.

Sajnos korábban hasonló módon még nem gyűltünk össze, és talán ez volt az egyik oka annak, hogy a múltban nem értünk el semmilyen eredményt. Remélem, hogy ez a találkozó pozitívan fog hatni a már több mint 12 éve tartó konfliktus rendezésére.

Az örmény-azeri, a hegyi-karabahi katonai konfliktus meglehetősen ismert a világ számára is. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a világ egyik olyan konfliktusa, amely már hosszú ideje megoldásra vár.

Ezzel kapcsolatban élek a lehetőséggel, hogy röviden feltárjam a konfliktus rendezését akadályozó okokat, és kifejtsem álláspontomat.

Tudjuk, hogy a konfliktus Örményországnak Azerbajdzsánnal szemben fennálló területi követelése miatt bontakozott ki. Örményország megpróbálta elválasztani és saját országához csatolni egy, az ősidőktől fogva Azerbajdzsánhoz tartozó területet – Hegyi-Karabahot. Ez 1988-ban történt, amikor Örményország és Azerbajdzsán – szövetségi köztársaságként – még a Szovjetunió kötelékébe tartoztak. Ugyanakkor, a Szovjetunió vezetésének Azerbajdzsánnal szemben tanúsított igazságtalan hozzáállása eredményeként, és, talán mert nem kívánták megakadályozni a konfliktust, az továbbfejlődött, később pedig háborúvá vált.

Meg szeretném jegyezni, hogy 1923-ban Azerbajdzsán hegyi-karabahi régiójának az akkori azerbajdzsáni vezetés az „autonóm körzet” státuszt adományozta, amely az autonómia minden privilégiumát élvezte. Éppen ezért semmiféle objektív oka nem volt e konfliktus kialakulásának. A konfliktus kitörésének idején 185 ezer lakosa volt Hegyi-Karabahnak. 74 %-ot tettek ki az örmények, 25,2 %-ot az azeri lakosok.

Miközben igyekeztek érvényt szerezni a szomszédos országgal szembeni területi követeléseiknek, Örményország szeparatista, terrorista erőket provokált Hegyi-Karabahban a fegyveres lázadás elindítására. Ezután pedig ők maguk kezdeményeztek katonai agressziót Azerbajdzsán ellen.

Hegyi-Karabah teljes mértékben a szeparatisták és az örmény fegyveres erők katonai ellenőrzése alá került, akik etnikai tisztogatást hajtottak végre, kitelepítve onnan minden azerbajdzsáni lakost, körülbelül 50 ezer embert. Ez a tisztogatás gyilkosságokkal és erőszakkal párosult. Hodzsala lakosai, az azeri polgárok, népirtás áldozataivá váltak.

Hegyi-Karabah elfoglalása után az örmény fegyveres erők katonai hadműveletbe kezdtek Hegyi-Karabahon kívül is, és elfoglaltak még hét, Azerbajdzsán területén található nagy adminisztratív körzetet.

Ily módon 1993-ra Azerbajdzsán területének 20 %-a elfoglalásra került, amely területek a mai napig az örmény fegyveres erők megszállása alatt állnak. Ezen a területen mindent kifosztottak, elpusztítottak, a földdel tettek egyenlővé. Több mint 900 települést, 600 iskolát, 250 egészségügyi intézményt semmisítettek meg, az összes múzeumot, a történelmi és kulturális emlékműveket elpusztították.

A konfliktus során 30 ezer azeri állampolgár halt meg, több mint 200 ezren sebesültek meg és váltak nyomorékká, ezrek estek fogságba, túszul ejtették őket, nyom nélkül eltűntek. Körülbelül egy millió azeri lakos, vagyis az ország minden nyolcadik polgára, elvesztette földjét. Ezek az emberek már kilencedik éve élnek sátrakban, elviselhetetlenül nehéz körülmények között. Egy új nemzedék nőtt fel sátrakban.

Ma az egész világon nem ismerünk hasonló esetet, amikor az egyik ország megszállta a másik ország területeit, és tömeges etnikai tisztogatásba kezdett, a világközösség pedig hangtalanul tekint le erre a tragédiára. Azerbajdzsánnak az agresszor megbüntetésére irányuló törvényes követelései nem találnak támogatóra.

Kilenc évvel ezelőtt, 1992. március 24-én az EBESZ Miniszteri Tanácsa, Helsinkiben tartott rendkívüli ülésén elfogadta az örmény-azeri, hegyi-karabahi konfliktus teljes mértékű rendezésére irányuló Minszki Konferencia megrendezéséről szóló döntést. Ezzel együtt a konfliktus rendezésére nemzetközi intézet jött létre. Ez a döntés, amely megelőzte a konferenciát és a tárgyalási folyamatot, kivételesen fontos lépés volt.

1993-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa néhányszor napirendre tűzte az örmény fegyveres erők által elfoglalt azerbajdzsáni területek kérdését. Négy határozatot fogadtak el ezzel kapcsolatban – április 30-án a 822. sz., július 29-én a 853.sz., október 14-én a 884.sz., november 11-én a 874. számút.

Ezekben a rendeletekben az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozottan követelte az örmény fegyveres erők haladéktalan és feltétlen kivonását a megszállt azerbajdzsáni területekről, valamint a menekültek és áttelepített személyek számára a saját lakhelyükre, szülőföldjükre történő visszatérést lehetővé tevő feltételek megteremtését. Az ENSZ határozottan támogatta Azerbajdzsán szuverenitását és területi egységét, kiállt amellett, hogy Hegyi-Karabah Azerbajdzsán részét képezi. A Biztonsági Tanács támogatta az EBESZ Minszki Csoportjának közvetítői tevékenységét is.

Ezek a határozatok azonban nem kerültek teljesítésre, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa a mai napig nem gondoskodott az általuk elfogadott döntések teljesítéséről.

1994 decemberében az EBESZ budapesti csúcstalálkozóján elfogadták az EBESZ örmény-azeri, hegyi-karabahi konfliktussal kapcsolatos cselekedeteinek fokozásáról szóló döntést. Az EBESZ államainak vezetői kijelölték a rendezés lépéseit, és az EBESZ Minszki Konferenciájának társelnökeit megbízták a fegyveres konfliktus megszűntetésére irányuló megállapodás kidolgozásával. A megállapodásnak magában kellett foglalnia a konfliktus főbb következményeinek elhárítását, mindkét fél számára, és a Minszki Konferencia összehívásának alapját kellett képeznie. Elfogadásra került még az EBESZ soknemzetiségű, békefenntartó erőinek a konfliktus-zónában való jelenlétéről szóló döntés is.

Az EBESZ lisszaboni csúcstalálkozóján, 1996 decemberében meghatározásra került a konfliktus rendezésének képlete is. Az EBESZ összes tagországa, Örményországon kívül, támogatták a rendezés három alapelvét, amelyek biztosítanák az Azerbajdzsáni Köztársaság területi egységét, és Hegyi-Karabah legmagasabb mértékű önrendelkezését Azerbajdzsán határain belül, amellett, hogy garantálják a teljes lakosság biztonságát.

Ily módon a nemzetközi közösség kijelölte a rendezés jogi kereteit, létrehozott egy tárgyalási intézményt és meghatározta a közvetítők szerepét.

Az EBESZ lisszaboni csúcstalálkozója után a Minszki Csoport társelnöke a világ három legnagyobb állama lett: Oroszország, az Egyesült Államok és Franciaország, amelyekben nagyon bízunk, számítunk arra, hogy erőfeszítéseik a konfliktus rendezéséhez, Azerbajdzsán területi egységének helyreállításához és a menekülteknek szülőföldjükre történő visszatéréséhez fognak vezetni. Mindez azonban eddig még nem történt meg. Örményország az ENSZ és az EBESZ által hozott döntések egyikét sem teljesíti.

A Minszki Csoport társelnökei három javaslatot nyújtottak be az örmény-azeri, hegyi-karabahi konfliktus rendezésére. Az első, 1997 júniusában általuk benyújtott javaslat egy megoldási csomagot tartalmazott, a második, 1997 októberében született javaslat pedig egy lépésenként történő megoldást preferált. 1998 novemberében a társelnökök benyújtottak egy új, egy harmadik javaslatot – a „közös állam” elméletét.

Azerbajdzsán a társelnökök első és a második javaslatát elfogadta, mint a tárgyalások alapját, annak ellenére, hogy egyes pontjaiban ellenkeztek a nemzetközi jogi normákkal, megsértették Azerbajdzsán területi egységének elvét. Örményország még így is ellenezte ezeket a javaslatokat, az ellenállás mellett döntött.

A társelnökök harmadik, a „közös államról” szóló javaslatát nem fogadtuk el. A „közös állam” fogalma nélkülöz mindenféle nemzetközi-jogi alapot, Hegyi-Karabahot egy önálló állami és területi képződményként képzeli el, az Azerbajdzsánnal egyenlő státuszt adományozza neki. Ez az elképzelés teljességgel ellentmond a nemzetközi jogi normáknak, megfosztja Azerbajdzsánt területének egy részétől és gyakorlatilag törvényileg szentesíti az örmények agresszióját Azerbajdzsánban.

Úgy gondoljuk, hogy az EBESZ Minszki Csoportjának társelnökeit a nemzetközi jog kell, hogy vezérelje, jobban kellett volna hatniuk a tárgyalási folyamatra, a konfliktus mielőbbi rendezését, Azerbajdzsán területi egységének helyreállítását, a menekültek visszatérését kellett volna segíteniük. Az Azerbajdzsán elidegeníthetetlen részét képező Hegyi-Karabah megkaphatja az Azerbajdzsánon belüli, magas fokú önrendelkezési státuszt.

Legnagyobb sajnálatunkra a társelnökök főként közvetítői tevékenységgel foglalkoztak, nem gyakoroltak kellő hatást a tárgyalási folyamatra, ahogyan azt a nemzetközi jogi normák előírnák. Az EBESZ Minszki Csoportjának társelnökeibe – Oroszországba, az Egyesült Államokba és Franciaországba – vetett hitünk egyelőre nem igazolódott be.

1999 áprilisától Washingtonban, az USA kezdeményezésére elkezdődtek az Örményország és Azerbajdzsán elnökei közötti közvetlen tárgyalások. Az eltelt időszak alatt Kocsarjan elnök úrral sok találkozót lebonyolítottunk Genfben, Moszkvában, Párizsban, Minszkben, Davosban, Jaltán és országaink határán.

Az örmény elnökkel folytatott párbeszéd során főként a kölcsönösen elfogadható kompromisszumok keresésére koncentráltunk – a konfliktus mielőbbi békés rendezése és az Örményország és Azerbajdzsán közötti hosszantartó, stabil béke megteremtése érdekében. Szeretném megjegyezni, hogy 1999 végére már közel álltunk a kompromisszum eléréséhez, de Örményország visszalépett az elért megállapodástól.

A nehéz tárgyalások során az örmény fél mindig kemény, kompromisszumra képtelen álláspontot képviselt és képvisel a mai napig. Képtelenek vagyunk megállapodásra jutni Örményországgal, mivel ők, elfoglalva országunk 20 %-át, a tárgyalásokon felhasználják ezt az előnyüket. Örményország mindenféleképpen arra törekszik, hogy elszakítsa Azerbajdzsán egy részét, magához csatolja, vagy kivívja Hegyi-Karabah független státuszát.

Találkozásaink oda vezettek, hogy az EBESZ Minszki Csoportjának társelnökei kiváró, passzív álláspontra helyezkedtek és tevékenységüket az „Amiről az elnökök megegyeznek, azt az EBESZ is elfogadja” elvére korlátozták.

Mi úgy gondoljuk, hogy az elnökök megbeszélései nem helyettesítik az EBESZ Minszki Csoportja társelnökeinek tevékenységét. Éppen ellenkezőleg, ez a kettő, egymást kiegészítve, a tárgyalási folyamat előmozdítását hivatott segíteni, a konfliktus végleges rendezése érdekében.

A nemzetközi jogi normáknak és elveknek, valamint az ENSZ alapokmányának megfelelően az összes, az ENSZ kötelékébe tartozó független állam területi egységét, határainak sérthetetlenségét mindenkinek tiszteletben kell tartani, különösen az EBESZ-nek, aki magára vállalta ezen konfliktus rendezésének felelősségét. Az EBESZ-nek és Minszki Csoportjának következetesen ki kell tartania ezen elv mellett, mindenféleképpen segíteni annak szigorú betartását.

A tárgyalási folyamatban mára kialakult helyzet veszélyes precedenst teremt a nemzetközi kapcsolatokban.

A nemzetközi jog normáinak és elveinek szigorú betartása, megerősödése helyett a nemzetközi közösség döntésképtelensége figyelhető meg. A nemzetközi jog alapvető normái és elvei, mint a területi egység állandósága, a határok sérthetetlensége kérdésessé válnak, ezzel sérülnek a nemzetközi gyakorlat, a nemzetközi jog évtizedek óta formálódó alapelvei. Mindez 100 ezer örmény kedvéért, akik az Azerbajdzsáni Köztársaság hegyi-karabahi régiójában élnek. A katonai agresszió elfogadása eredményeként létrejövő béke, stabilitás és biztonság pedig nem képezhetnek szilárd és tartós alapot.

Miután kifejtettem az örmény-azeri, hegyi-karabahi konfliktus kapcsán kialakult helyzetet, kijelentem, hogy Azerbajdzsán továbbra is elkötelezett marad a béke, az 1994 májusában létrejött tűzszünet fenntartása iránt. Mi ezután is mindent meg fogunk tenni a konfliktus teljes mértékű, békés úton történő rendezése érdekében.

Ezzel együtt minden általam elmondott dolog segíti önöket abban, hogy elképzeljék, milyen nehéz helyzetben vagyunk. Ezért fordulok az EBESZ Minszki Csoportjának társelnökeihez, Oroszországhoz, az Egyesült Államokhoz, Franciaországhoz, hogy a fegyveres konfliktus rendezése és a tartós béke megteremtése érdekében aktivizálják erőiket.

Nem szükséges bizonyítanunk, hogy a konfliktus rendezésében, a béke megteremtésében Azerbajdzsán, akitől területének 20 %-át vették el, ahol százezrek élnek sátrakban, mindenkinél érdekeltebb. Világos, hogy az Örményország és Azerbajdzsán közötti béke hatalmas jelentőséggel bírna az egész Dél-Kaukázus biztonságára nézve.

Nagy reménnyel érkeztünk erre a találkozóra, és számítunk az EBESZ Minszki Csoportja társelnökeinek – Oroszország, USA, Franciaország – aktív erőfeszítéseire, valamint Örményország konstruktív hozzáállására.

Köszönöm a figyelmet.

„Bakinszkij rabocsij”, 2001. április 4.